Hogyan álljunk az Úr elé?

Az istentisztelet már megkezdődött, s János szétnézett, hogy hová tudna leülni, de teltház volt, minden hely el volt foglalva. Lassan elindult előre a padok közt. Minden szem rajta volt, az emberek egy kicsit kellemetlenül érezték magukat, amikor látták menni, de senki sem szólalt meg. János egyre közelebb és közelebb került a szószékhez, s látta, hogy sehol egy üres hely. Erre szó nélkül lekuporodott a szőnyegre. A tagok már igazán idegesek voltak, a feszültséget késsel lehetett vágni. Közben a lelkipásztor észrevette, hogy az imaház hátuljáról az egyik diakónus elindult lassan János felé. A diakónus már megette kenyere javát, több, mint nyolcvan év súlya nyomta a vállát, haja őszbe borult, öltönye frissen vasalt, mellénye zsebéből aranyóra lánca lógott ki. Istenfélő, magabiztos és nagyon udvarias ember volt. Bottal járt, lassan közeledett a fiú felé, és mindenki azt gondolta, hogy: „Igaza van, jól teszi, hogy utána megy ennek a srácnak. Hogy is lehetne elvárni ettől a diakónustól, hogy eltűrje azt, hogy valami jöttment egyetemista csak úgy bejöjjön az utcáról és leüljön a földre istentisztelet alatt.” Az idős ember lassan odaért a fiúhoz. A teremben síri csend lett, melyet csak botjának egyenletes kopogása tört meg. Minden szem rászegeződött. Még egy lélegzetet sem lehetett hallani. Mindenki arra gondolt, hogy a lelkipásztor az istentiszteletet sem tudja folytatni addig, amíg ez a diakónus el nem intézte a dolgát. És azt látták, hogy az aggastyán a földre dobta botját, s nagy nehézséggel leereszkedett János mellé a földre, hogy a fiú ne érezze magát egyedül. A jelenet hatása leírhatatlan volt. Miután a lelkipásztor visszanyerte lélekjelenlétét, akadozó hangon annyit mondott: „Amiről a mai prédikációm szólni fog, arra senki nem fog emlékezni, de amit most láttatok, azt soha nem fogjátok elfeledni!”